Manapság, amikor már a vízcsapból is digitális jelek folynak, s a kommunikáció e módjáról egészen szélsőséges vélemények ütköznek, kevéske megnyugvást jelenthet ez a könyv. A kiadvány nem mai csirke, ám ennek ellenére az alapok azóta sem sokat változtak. Aki mélyebben érdeklődik a téma iránt, annak ezt a könyvet tanácsos elolvasni. Az meg külön hab a tortán, hogy a szerző a második világháború során jelentős segítséget nyújtott a szövetségeseknek…
“E modulációs eljárásnak nagy jelentősége van zajos átvivőcsatornák esetében, mivel ez idő szerint ez a leghatásosabb zajcsökkentést biztosítja. Jó példa ezenkívül a korszerű információelméletre, amelynek elvei igen szemléletesen érzékeltethetők és alkalmazhatók is a pulse-code modulation-al (PCM) kapcsolatban. Az egyre növekvő nagytávolságú összeköttetések pedig mindinkább előtérbe helyezik a zajkérdést, mert sok erősító- vagy ismétlőszakaszt tartalmaznak. A technika mai fejlettsége nagytávolságú összeköttetésen pl. 5000 km-t értünk, ami kb. a New York – San Francisco távolság. Ehhez koaxiális kábel esetében több mint 500 erősítőszakasz, mikrohullámú összeköttetés esetén pedig több mint 100 ismétlőszakasz szükséges. Minden egyes szakasz zajt vesz fel, és ezek az átviteli csatorna végén összegződnek, mégpedig úgy, hogy a zajteljesítmény egyenlő hosszúságú szakaszok esetén a szakaszok számaival lineárisan nő.”
Hans Ferdinand Mayer Prinzipien der Pulse-Code-Modulation című könyve először 1954-ben jelent meg az akkori Nyugat-Németországban. Kétségtelenül igaz, a szerző akkoriban egészen újszerű dologgal foglalkozott – s ha mindehhez hozzátesszük, hogy műve 1960-ban a Műszaki Könyvkiadó gondozásában a saját nyelvünkön is napvilágot látott, akkor beláthatjuk, hogy a kor magyar mérnöke nem sokkal volt lemaradva a világszínvonaltól. Ja: és az ára is nagyon odavert: 2,10-ért (igen, kettő forint tíz fillérért) lehetett beszerezni a Vigadó melletti mintaboltban.
Ismét érdemes leszögezni: a fizikai alapok nem változtak, azaz a hullámok most sem terjednek gyorsabban mint 1954-ben vagy 1960-ban, s a frekvencia is alapvetően határozza meg az átvihető adat mennyiségét. Aki szeretne ebben a kérdéskörben az átlagnál egy csöppet jobban elmerülni, annak mindenképpen érdemes megvásárolnia és elolvasnia ezt a tenyérnyi, hetvennégy oldalas könyvecskét.
Koránt sem mellékesen érdemes leírni, Hans Fedinand Mayer életútja egyáltalán nem volt szokványosnak mondható. Hozzá kapcsolható ugyanis az úgynevezett Oslo-jelentés, amely a második világháború első esztendejében az egyik legnagyobb titkosszolgálati szivárogtatást jelentette a német radartechnikáról. A matematikus és fizikus foglalkozású mérnök 1939. november 1-jén és 2-án, egy norvégiai oslói üzleti út során írta azt a két, összességében hét oldalas levelet, melyben számos német fegyvert ismertetett. Ezek közül néhány már szolgálatban állt, míg másokat még csak fejlesztettek. Mayer a jelentést névtelenül adta postára az oslói brit nagykövetségre, ahonnét rögvest továbbadták az MI6-hoz Londonba. (Miután a BBC egy kódolt üzenetben értesítette a csomag megérkezéséről, Mayer még küldött néhány speciális elektroncsövet és berendezést is.) Ma úgy tartják, a forrás felbecsülhetetlen segítséget jelentett a szigetország háborús felkészülésében, az ellenintézkedések kidolgozásában. A Siemensnél dolgozó Mayert 1943-ban letartóztatta a Gestapo. Az 1945-ös vereségig hátralévő időt különböző koncentrációs táborokban és börtönökben töltötte, de a németek soha nem szereztek tudomást az oslói jelentésről. A titkos akcióról az első, akkor még név nélküli hírek 1947-ben láttak napvilágot, de a sztorit csak 1989-re sikerült szinte minden részletében kibontani.
Zárásként pedig ide szúrunk egy számlát, melyet a lapok között összehajtva leltünk. Az 1968. október 13-án az Állami Könyvterjesztő Vállalat Műszaki Könyvesbolt és Antikvárium (Budapest VI., Lenin körút 7. szám alatt) kiállított nyugtája alapján már akkor kilenc forint tíz fillérbe fájt a mű, amely az ötven százalékos engedmény és a 2,80 forintos postázási költség mellett végül 7,35 forintjába került egy Nagybátonyban élő úriembernek. A számlára gondos kezek azt is fölvezették, hogy az Ultrarövidhullámú készülékek című könyv már kifogyott. A megrendelő egyébként a KPM (Közlekedési- és Postaügyi Minisztérium) Rádió és TV Műszaki Igazgatóságán dolgozhatott, vagy esetleg annak valamelyik vidéki állomásán töltött be középszintű beosztást.
Mára ennyire futotta, de hamarosan érkezünk az újabb érdekességekkel! 🙂 S legfőképp ne feledjétek: rádiózzatok, akár deszkákkal is.
73!
a HA5KDR kollektívája