Szépen sorban – íme pár kiegészítés

Szerencsésnek mondhatja magát az az ország, amelynek múzeumai rendelkeznek a múlt katonai eszközeivel. Hazánkban sajnos igen kevés tárgy maradt meg a Magyar Királyi Honvédség felszereléséből, s ez az állítás fokozottan igaz a híradástechnikára. Ha leltárt kell készítenünk, igen szomorú kép tárul elénk: mai tudásunk szerint ugyanis R/1-ből kettő, R/1a-ból egy, R/2-ből és R/2a-ból egy sem, R/3-ból öt itthon, kettő külföldön, R/5-ből három, R/6-ból egy, R/7-ből húsz-harminc, R/7L-ből öt, R/8-ból egy, R/9-ből kettő, R/10-től R/18-ig egy sem, kivéve az R/14-et, amelyből kettő darab élte túl a háborút és az azóta eltelt évtizedeket. Mielőtt valaki azt hinné, ezek néhány tucat vagy száz példányban gyártott rádiók voltak, javasoljuk, lapozzon vissza korábbi cikkeinkre, ahol láthatja, némelyikből (például az R/3) több ezer készült. S mindezt a letaglózó állapotot köszönhetjük a szorgos úttörőknek, az ötvenes-hetvenes évek csapnivaló viszonyainak és a vaskohóknak – továbbá nem csekély mértékben némely hajdani múzeumi vezetők (értsd: felnőtt férfiak) gyermeki észjárást követő bűnös hozzáállásának. Fotó most nem lesz, de szöveg annál inkább. Holnap pihenünk, de várhatóan szerdán folytatjuk. 🙂

IMG_9312 (2)

Az MKH híradó jelvényének ezüst másolata – az eredetit bronzból préselték. A képen látható darabot egy gyűjtői példányról mintázott gumimásolat nyomán egy ügyes kezű ékszerész öntötte ki Budapesten. A klubból többen viselik büszkén a hajtókájukon. 🙂

Számos szerző – de különösen Wlassits Nándor – több remek könyvben is írt arról, hogy 1921-től tucatnyi rádióamatőr dolgozott fedésben a honvédségnek. Egyebek mellett a VKF-2 X alosztályán tevékenykedtek ilyen személyek, akik feladata az éter kéretlen szondázása volt. Az erre a munkára kiszemelt távírászokat gondosan ellenőrizték, mielőtt bevonták őket a bizalmas munkába. Feltétel volt legalább egy világnyelv anyanyelvi szintű ismerete, az elmélyült rádió- és elektrotechnikai tudás és az átlagon felüli intelligencia. A férfiak kiválasztását az EWH-3 egyéni hívójellel rendelkező Hollós Lajos százados végezte. A feladatok kijelölése, kiértékelése és a kapcsolattartás az egykori Hadik laktanyában történt. Visszaemlékezések szerint 1926 és 1932 között csaknem féltucat adóamatőrt és kétszer ennyi SWL-t alkalmazott ilyenformán a HM.

A más forrásokban oly sokat emlegetett Bibó Dénes százados nevéhez köthetők az első, rádión leadott, álcázott mozgósítási akciók. E férfiú a szaksajtóban (Rádió- és Fotó Amatőr, Rádiótechnika) úgynevezett bejelentkezési kísérleteket kezdeményezett, amelyekhez a legtöbb hazai amatőr csatlakozott. Az állomások meghatározott időben és frekvenciákon figyeltek, majd mintegy csatárláncban adták tovább a vett adatokat – amelyek természetesen szigorúan civil témákra szorítkoztak. Ennek ellenére a beavatottak előtt nem volt titok, hogy mindez tulajdonképpen a haza védelmét szolgálja. A honvédség híradószolgálatának HAF9-es fedőjellel ellátott állomásainak kezdeti lépéseit nagyban segítették az itt szerzett tapasztalatok. Az érintettek tisztába jöttek a rövidhullámok nap- és évszaktól függő terjedési viszonyaival, a napfoltok hatásaival, az összeköttetések fenntartásához elengedhetetlen minimális nagyfrekvenciás energia mennyiségével, a szerelési trükkökkel és az alkalmazott antennák alakjával, technikai kivitelével. Bibó háromszáz Wattos fónia és CW üzemű amatőr berendezését EWAD vagy EWAB hívójellel gyakran igénybe vették a külföldön, döntően a tengerentúlon dolgozó nagykövetségek és a fedett ügynökök kiszolgálására. (Érsek János és mások szerint Bibó soha nem tanult meg távírózni.)

Kevesen tudják, hogy a Vakok Intézete is kivette részét a rádiófelderítésből. Ma úgy tudjuk, külföldi – egészen pontosan amerikai és német – mintára a harmincas évek derekán titokzatos módon “eltűnt” Nekolny Kurt ötlete volt, hogy az érintetteket itthon is bevonják ebbe a munkába. (Wlassits Nándor könyveiben sokat foglalkozott e sokrétű férfiúval, de egy bizonyos ponton túl teljesen elakadt. E sorok írója úgy értesült, hogy egy másik földrészen, új identitással, de rádiósként szolgálta tovább hazáját. Ez magyarázza azt, hogy bár fővárosi lakcíme egészen a negyvenes évekig nyomon követhető, sem az amateurok, sem a mozgalom nem tudott már róla semmit.) Az intézet vezetője ráállt a próbára, így hamarosan jelentkezőkben sem volt hiány. A kísérlet a vakok kifinomult érzékeinek köszönhetően fényesen bevált; sokan hamarosan arra is képesek lettek, hogy a budapesti külképviseleteken vagy a külföldi hadseregek hírközpontjaiban dolgozó távírászokat pusztán a billentyűkezelésükről felismerjék. A rádiókészülékek és az antennák egyébként nem az intézet padlásán kaptak helyet, hanem a várostól távolabb, olyan pontokon, ahol a vétel első osztályúnak bizonyult – innen vezetéken, legtöbbször a Magyar Királyi Posta vonalain adták be a jeleket. A táviratokat naponta kétszer futár vitte a VKF központjába, ahol azokat haladéktalanul kiértékelték.

Egy szóra visszakanyarodva a morzejelek fölismerhetőségére ide iktatunk egy személyes sztorit. Valamikor a kilencvenes évek második felében egy hármas körzetbeli kitelepülésen történt – békésen szenderegtem, miközben egy emelettel feljebb D. a rádió VFO-ját hajtotta. Mellettem pihent B. ismert RH amatőrünk. Meleg nyár járt, kókadoztunk a hőségben, miközben a húsz méteren vett morze trillái szépen hallhatóan pattogtak a betonfalak között. Az adó-vevő előtt ülő amateurtárs váratlanul egy amerikai állomásra állt rá – a jelek dübörögtek, W2… – vélhetően már készült neki visszamenni, amikor B. szeme felpattant s hagyjad-hagyjad kiáltások közepette felmászott az emeletre. Felneszeltem: B. egészen izgalomba jött, s azt hajtogatta, ez a Bill, ez a Bill. Ellökdöste D-t a Yaesu-tól majd annyit adott: hello Bill. A felelet egy kérdőjel volt – majd újra ennyi, hello Bill. Jött az éles angol szöveg az USA-ból: ismerjük egymást? Válasz ugyancsak nyíltan és angolul: soha nem találkoztunk, de annak idején nagyon sokat hallgattalak.

Európában is hallottuk, ahogy Bill álla a földet éri.

B. – aki nem volt vak, csak katonai rádiófelderítő – persze jót röhögött, ám végül csak megszánta szegény Billt, s angolul leadta: Te voltál a budapesti amerikai nagykövetség távírásza 196x-től “akármeddig”. A válasz annyi volt: yes and congrats.

Aztán persze volt QSO és vidámkodás, továbbá a légen át érkezett seregnyi congrats – a végén meg az épület tövében némi sörök nyitogatása és fölhörpintése valamint érdekfeszítő sztorik fölemlegetése. (Utóbbiak sajnos még nem évültek el, várni kell rájuk egy, de inkább két évtizedet…)

No, de vissza a régebbi múltba!

A Monarchia hadseregében a felszerelés fejlesztése, modernizálása a bécsi Arsenal-nak volt a feladata. Az 1918-as összeomlás után Rumpelles Kornél mérnök ezredes hat, magyar származású mérnöktiszt társával Budapestre jött, s létrehozta a Honvéd Haditechnikai Intézetet, a mai Bartók Béla úton lévő Hadik laktanyában. (A volt Katonai Felderítő Hivatal, ma a KFH-ból és a Katonai Biztonsági Hivatalból létrehozott Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat székhelye.) Ám mivel a békediktátum értelmében ilyen szerve a magyar hadseregnek nem lehetett, azt átnevezték a Műegyetemhez Csatolt Kísérleti Intézetnek, amely már 1922 márciusában kiadott egy olyan rendeletet, hogy a hivatásos tisztikar tagjai felvételüket kérhetik az egységhez. A jelentkezőknek műszaki tárgyakból kellett vizsgázniuk, majd a megfeleltek beiratkozhattak az egyetemre a fegyvernemükkel egyező, vagy ahhoz közel álló szakra. A mérnöki oklevél kézhezvétele után a tiszteket ismét alapos vizsgálatnak vetették alá. Ha jól szerepeltek, két éves törzskari próbaszolgálatra osztották be őket, s csak ez után került sor hadiműszaki véglegesítésükre. A műegyetemi tanfolyamokra évente két híradótisztet vettek fel: az első esztendőkben Jáky József (a radarfejlesztés miniszteri biztosa), Korossy-Khayll István, Sándorfy (Holzmann) Ferenc, Lajkó László, Kisfaludy Péter és Kerényi István élt a lehetőséggel. Utóbbi férfi századosi rangban 1926 őszén került a Daróczi úti Híradó Szertárba, amelynek akkoriban vitéz Kelenfy (Keller) őrnagy volt a vezetője.

Talán nem érdektelen visszatekinteni, milyen körülmények között dolgoztak anno katonáink: a ma is álló egy emeletes épület felső, három szobára osztott részét a parancsnok és családja foglalta el. Innen közvetlen átjárás nyílt az irodába, e mellett pedig a gazdasági hivatal kapott helyet. Ugyancsak az emeleten működött az egyszobás vezetékes és a két helységes rádió osztály – ez utóbbi vezetője Báró Gyula százados volt, aki egyben az egyik legismertebb amatőrként sokat tett a rövidhullámú technika meghonosításáért, a magyar hívójelek nemzetközi elismertségéért.

Fontos megemlíteni, hogy az 1918-as összeomlás után a Várban, a Színház utca 7. szám alatt lévő Vezérkari Főnökség 7. ö (összekötő) osztálya intézte a híradóügyeket. A szervezet egy-egy anyagi és gazdasági részlegre tagozódott: az előbbi foglalkozott a gyártás megszervezésével, míg az utóbbi feladata a pénzügyi háttér megteremtése lett. Az osztály alárendeltségébe tartozott a Honvéd Híradó Szertár és Javítóműhely is, amely 1920-ban az Üllői úton, a későbbi Pénzverdében – azaz a Fradi pályával szemközti épületben – működött, majd 1922-ben átköltözött a régi Daróczi úti ruharaktárba. Ugyancsak fontos része volt a keretnek a Budaörsi úti laktanyában székelő Központi Összekötő Iskola, amely 1920-ban szervezte első tanfolyamát. Az intézmény debütáló parancsnokának Rapaich Dezső huszár századost nevezték ki.

A tanácsköztársaság bukása után a Honvédelmi Minisztériumban megalakultak a különböző fegyvernemek kiképzési főosztályai. A híradó ügyek parancsnoka az a kiváló matematikai és műszaki tudással rendelkező Kaysersheimb Károly ezredes lett, aki utóbb a rövidhullámú amatőrök szervezetében is komoly szerepet játszott. Az ő erélyes intézkedésének volt köszönhető, hogy már 1920 januárjában jelentkezni lehetett egy három hónapos távbeszélő- és távíró tanfolyamra, majd azt követően egy negyed éves rádiósképzésre. Az iskolába tizenöt tiszt iratkozott be, akik valamennyien sikerrel tették le vizsgáikat. Az órákat Melczer alezredes és Császár őrnagy tartották.

A végzett katonákat a vegyesdandár parancsnokságoknál lévő összekötő századokhoz osztották be, ahol négy-négy darab, még az első világháborúból megmaradt kis adó-vevő – fedőnevén KLERA – dolgozott. Ám az új tisztek alig melegedtek meg a helyükön, amikor a trianoni korlátozások miatt a rádiós egységeket fel kellett oszlatni. S bár az akkori vezetők csak részben hajtották végre a készülékek beszolgáltatását elrendelő parancsot, az adástechnikában így is jelentős lemaradást szenvedtünk. Hozzátartozik az igazsághoz, a békediktátum a vételt nem tiltotta, így a honvédség viszonylag sok felderítőállomást szervezett a fentebb is említett civilek segítségével.

Mára ennyi fért bele

 

Baráti 73!

 

HA5CBM

Miklós

Military Szakosztály

 

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..