Többen kérték, írjuk le, miként lehetett egykoron a Magyar Honvédség Szabályzatkiadó Intézetében (Szabályzatraktár) civilnek vásárolni. Rajtunk ne múljon – pláne annak fényében, hogy esetleg egyszer újra nyitva lesz a lehetőség, s akkor talán hasznát vehetik az ápoltak az itt leírtaknak…
A Szabályzatkiadó Intézet, vagy más néven Szabályzatraktár 1990-től durván a 2010-es évek elejéig állt nyitva az érdeklődők előtt. Itt rendesen, számlával tudott vásárolni a honpolgár – igaz, nem úgy, mint egy boltban, hanem kissé bonyolultabban – de a lényeg egy, hogy megoldható volt az ügy.
A “nyitott kapukról” e sorok írója úgy 1998. környékén HA5IT Tamás barátunktól értesült – a Szabályzatraktár akkortájt még a Feketesas utcában, a Bem tér mögötti régi laktanyában működött. Ez még egy klasszik K. und K. épületként született, hatalmas belterek, körletek, raktárak, márványozott folyosók – egyszóval minden ahogy köll’.
Aztán persze a műintézmény az idők során rengetegszer vándorolt – először emlékeim szerint a Kerepesi útra, majd a Petőfi Laktanyába – legutóbb pedig a Városmajorban lehetett elérni. Hogy most merre fekszik, nem tudom, de ha nagyon akarja, szerintem bárki könnyen rálelhet.
A menet a következő volt: először egy telefont kellett megereszteni, hogy mikor tudják a hölgyek fogadni az embert. Ha ezen túljutottunk, személyesen befáradtunk, s elmondtuk, mit szeretnénk. Az első akadály egyébként rögvest itt jelkezett’, ugyanis a dolgozók a legritkább esetben tudtak az olyan felvetéseken segíteni, hogy “kezit csókolom, én az TBK-67 leírását keresem“. Náluk ugyanis a nyilvántartások rövidítés/szám alapján érhetőek el. Tehát a TBK-67 legfeljebb akkor mondott nekik valamit, ha az ember rögvest mellé tette, hogy Hír/56.
Persze önként jönne az ötlet, hogy a bumáskára ácsingózó ápolt majd bemegy a polcok közibe oszt’ összeválogatja meg lelesegeti a szükséges kombinációkat a raktárban saját maga – csakhogy ez nem lehetséges. Még akkor sem volt lehetséges, amikor már vagy tizenhárom esztendeje jártam oda és a hölgyek személyesen ismertek.
Egyrészt akad ott seregnyi nem publikus anyag, másrészt ez mégsem egy közkönyvtár, hanem a Magyar Honvédség egyik (nagyon fontos) objektuma.
A trükk egyébként az volt, hogy a gyűjtő katonaismerőseitől és hasonló betegségben szenvedő barátaitól megkérdezte, hogy mi micsoda, aztán ezzel a tudással felvértezve vonult csapataival a raktárba. Egyben vitt magával némi csokit, virágot (persze nem elsőre, mert az mégsem járta és tolakodásnak tűnhetett), és megkérte a hölgyeket, keressék ki ők a megfelelő számokat. És ha már nagyon bejárattuk magunkat, volt egy könyv is, amiben azért jó pár alapadat föllelhető volt.
Na szóval – fogjunk csukát lasszóval: ha megvolt minden könyv, amit kívántunk, akkor azt szépen félretették nekünk egy polcra mi meg kezdhettük a következő lépést…
…amely nem volt más, mint hogy írtunk a Magyar Honvédség mindenkori vezérkari főnökének egy hagyományos (utóbb villanyos) levelet, melyben engedélyt kértünk a kiszemelt bumáskák megvásárlására. A katonai bürokrácia szerint a VKF úr az ügydarabot (mert a levelünk beérve azzá alakult) kiszignálta az illetékes szakterület parancsnokának véleményezésre. (Előre bocsájtva leírom: soha nem utasították el egyetlen kérésemet sem, s a tízenpár éves pályafutásom alatt is mindössze egyetlen olyan – igaz, nem kispályás méretű – pakkról tudok, amire végül hosszas latolgatást követően nemet mondtak.)
Lássuk tovább: az embert olykor fölhívták, hogy tulajdonképpen miért szeretné azt – amit, de idővel már ez sem érdekelte őket, mert (úgy gondolom) csak szimplán “betegnek” néztek, aki ráadásul nem visz, hanem hoz a seregnek. (Jelesül némi pénzeket.) 🙂
Az ügydarab bejárva a maga útját olyan három-négy hónap múlva landolt újra a VKF úr asztalán. Akkor jött egy értesítés, hogy okés a sóhajunk, mehetünk be a raktárba folytatni a bonyolítást.
Újra telefon, aztán időpont egyeztetés után go to könyvtár. Itt ismét tételesen lecsekkoltuk, hogy az van az engedélyen, amit három-négy hónapja mi tettünk félre, majd szépen született egy újabb ügydarab, hogy akkor a pénzügyi részleg legyen oly jó és számolja ki, mi mennyibe kerül.
És itt jön az újabb svédcsavar, amin jó páran megbuktak sajnos: jelesül arról van szó, hogy ha megszületett az ár, akkor azt ki kellett fizetni, ha az ember el akarta vinni a pakkját. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy horror összegeket lőttek be – de mondjuk nem is háromszáz forintba került a Hír/286 azaz az R-107M leírása, amiért 1985-ben kijött a Zrínyi nyomda kapuján.
És ami bizonyos szempontból tényleg kellemetlen volt: nem lehetett megbontani a csomagot. Tehát nem létezett az, hogy akkor “ezt vagy amazt most nem kérném” – hanem vagy egyben vitte az alany az egészet vagy indult az egész téma elölről. És persze addig megint minden maradt odabent.
Saját példámon keresztül megvilágítva: az R-155P teljes, négy kötetes használati- és kezelési utasításáért és a hozzá szorosan tartozó ábraalbumáért csaknem tizenötezer forintot tettem le a honvédség asztalára. Ez önmagában gazdagon megéri, hiszen nem árulják sehol, de az a helyzet, hogy az akkor aktuális pakkban a sok apróság mellett még két ilyen, viszonylag nagy értékű együttes volt.
Azaz egyben fájt az ügy.
Önként jönne az ötlet, hogy akkor az árakat “talán tessék előre közölni” – de ilyen újfent nem létezett, mert azokat csak a konkrét, jóváhagyott ügydarab birtokában láttak neki kalkulálni a megfelelő szakközegek.
Bonyolult volt?
Az.
De most legalább van egy raklap leírás a polcon.
A keresgélés mellékhajtása az úgynevezett “Hatálytalan” kitétel – ami gyakorlatilag annyit tesz, hogy az adott eszközt “akármikor” kivonták a Magyar Honvédség hadrendjéből, majd a hozzá tartozó szabályzatokat megsemmisítették. (Praktikusan bezúzták.) Ezeket eleve hiába keressük. Bár a listán ott szerepelnek, de vastag piros tintával áthúzták – azaz ennyike. Ilyen például a Gépj/7 (Gaz-69) vagy a Léfe/14 és Léfe/88 (ZDN sztereo távmérő javítási utasítása és kezelési utasítása).
Tehát éppen ott tartottunk, hogy jön a telefon a raktárból, megvan az ár, tessen megint jönni. Az ember tehát ismét tarisznyát köt, abba pogácsát és teli falskát tesz – majd go to intézet. Itt kap egy szép sárga csekket, azt befizeti a postán. Utána már helyben, a boltívek alatt jön egy számla, aminek birtokában boldogan vihetjük végre a könyveket – a portáig, ahol ellenőrzik, mi vagyon nálunk.
És még valami: egy ember egy fajta leírásból egy példányt vehetett. Slussz. Ezt keményen jegyezték. És arról is írattak papírt, hogy a delikvens nem másolgatja és terjesztgeti szabadon a cuccot.
E sorok írójának a leghosszabb ügymenet fél év, a legrövidebb három hónap volt. Tanácsosnak mutatkozott az is, hogy egyszerre ne kérjünk sokat, mert a végén nem biztos, hogy ki tudjuk csengetni az árat. Mondjuk az idő nem sürgetett, és akkor sem volt baj, ha a kiválasztott eszköz leírását időközben ne adj isten hatálytalanították – azt ugyanis a felesleges körök futásának elkerülése céljából már nem vették ki a csomagból.
E sorok írója e helyen is lerója tiszteletét a szabályzatraktári hölgyek előtt, akik hosszú éveken át rendkívül készségesen segítettek szakmai könyvtárának gyarapításában.
Csak remélni tudjuk, hogy a lehetőség hamarosan ismét megnyílik, s az egyszerű halandónak újfent lesz alkalma mindenféle bumáskákat beszereznie. A zárás egyébként nem valami politikai fordulat vagy honvédségi szemellenzősség miatt következett be, hanem egy itt meg nem nevezhető nagyhatalom (némiképp akceptálható, de csaknem hét esztendő után már csöppet érthetetlen) akadékoskodása okán.
Ahogy tudjuk, a lehetőséggel nem nagyon éltek a honpolgárok – egy helyen azt írtuk, talán ezerötszázan fordultunk meg a teljes történetben civilek a kiadóban. Igaz, a sereg nem is reklámozta, de ha valaki mégis rátalált, (az egy esetet leszámítva) nem feküdt keresztbe. És ez mindenképpen dicséretes. A bürokrácia meg olyan, amilyen – de erről mondjuk némelyik NATO missziót megjárt magyar katona is sokat tudna mesélni – más nemzetekről… 🙂
Ha nyit a raktár, természetesen jelezni fogjuk!
Már ennyit, de hamarosan jövünk a folytatásokkal… 🙂
73!
HA5CBM
Miklós
Military Szakosztály
Sajnos nem tudtam a lehetőségről, de ilyen bonyolult, bürokratikus módon nem is biztos hogy lett volna kedvem vásárolni… A Fillér utcában a térképek megvásárlása szerencsére egyszerűbben ment. Erről a lehetőségről is csak véletlenül szereztem tudomást, éltem is vele addig, amíg a titkosból feloldott térképekhez lehetett hozzájutni, azután már nem, hogy a narancssárga “utánnyomás” feliratú, kozmetikázott adattartalmúakból sikerült vásárolnom. Köszönet a türelemért és a ráfordított időért és anyagiakért! Örömmel töltött el, hogy hozzáfértem Általatok egy csomó bumáskához, ami tényleg részben fellelhetetlen lett volna máshonnét még a mai napig is a neten (épp a közelmúltban keresgéltem adatokat az R-40. rendszerről, elég “ködös” eredménnyel, erre most itt Nálatok megleltem, köszönet a diáért)! Isten fizesse meg – helyett, gondolok rátok az 1% felajánlásakor! 😉 További jó “ápoltlétet” kívánok!
73! DX