Kvarcok és bombázók – egy dobozka története

Kvarc sokféle akad. Fantasztikusan csiszolt, csodás üvegtokban megbújó régi, dizájnos fémbúra alatti új és hő kompenzált ipari kivitel. Lehet alacsony és magas frekire belőtt, létraszűrőbe állított – továbbá háborús és utáni. Mi értelem szerűen e cikkben most a világégés alatt dolgoztatott példányokról írunk pár szót. Felelevenítjük, hogy az amerikai légierő a bevetései során milyen eljárással óhajtotta elkerülni, hogy az ellenség (esetü(n)kben mi és a németek) zavarni tudja az egyes gépek közötti kommunikációt.

Egy titokzatos fadoboz

Jáky József korábban itt is bemutatott előadásának nyomtatott változatában viszonylag hosszan értekezik a kvarc kontra VFO témáról. A történet rendkívül tömören úgy néz ki, hogy a volt Daróczi úti Haditechnikai Intézetben a mérnökök ugyan pontosan tudták, hogy a kvarcvezérlésű adó sokkal nagyobb frekvenciastabilitással bír mint a hagyományos LC-körös VFO, de úgy vélték (amúgy helyesen), hogy a magyar gazdaság (és a hadsereg) nem engedheti meg magának a kvarcok tömeggyártását. Egyrészt nincs sok precíz szakember, hiányzik a kellő mennyiségű alapanyag, csekély az üzemek csiszolókapacitása továbbá a hagyományos alkatrészek nagyságrendekkel olcsóbbak mint egy-egy darab kvarc. Az összehasonlítás végett érdemes megjegyezni, egy fém- vagy üvegburás példány akár hét-tíz pengőbe is kerülhetett, míg ugyan ennyi pénzből már kijött egy teljes VFO alkatrészköltsége. A különbség pedig lényegi – de ezt majd lásd a fényrajz után!

Középen egy magyar gyártású koppanókvarc 1943 októberéből. A jobbra látható üvegburás példány dettó hazai készítmény, s anno szintén egy katonai lomhalomból lett kitermelve

Mivel tudjuk, hogy a honlapot “laikusok” is olvassák, talán nem lesz érdektelen két-három faék egyszerűségű mondattal megvilágítani a VFO és a kvarc közötti lényegi különbséget. (Javasoljuk, a millió profi egy pillanatra forduljon el… 🙂 ) Jó eséllyel kijelenthető, mindannyian láttunk már rádió adókészüléket. Ha teszem föl 3.617-ről arrább akarunk állni 3.618-ra, akkor ugye megfogjuk a VFO gombját és elforgatjuk – s valójában ezzel már arrább is hangoltuk a berendezést. A kvarc esetében ez a frekiváltás kissé másként, ha tetszik nehézkesebben nézne ki, lévén a kvarc csak “egy” frekvencián képes rezegni. (Persze kis mértékben elhangolható, de ez most nem annyira lényeges.)

Magyarán ha az adónk mondjuk 3.617 kHz-en állt, s mi el akarunk menni 3.618 kHz-re, akkor a készülékünkbe (praktikusan) elölről egy ilyen értékű kvarcot kell bedugnunk a 3.617 helyett. Aztán minden egyes kHz miatt egy-egy újabb kvarcot, fénytől a hangig, mondjuk egytől harmincig. Azaz ha le kívánjuk fogni 1 MHz-től 30 MHz-ig a teljes sávot, akkor 30.000 (harmincezer) kvarca lesz szükségünk.

Egy darab katonai adókészülékhez.

A Magyar Királyi Honvédségnek az egész háború folyamán durván mindösszesen tizenötezer darab rádiót adott át a hazai ipar. Persze ezek nem mind a teljes RH sávot lefogó lomhalmok voltak, de szerény számítás szerint is minimum százötven-kétszázmillió (nem tévedés!) darab kvarcra lett volna szükség ahhoz, hogy ezeket ne a folyamatosan hangolható VFO, hanem a sokkal stabilabb és előnyösebb kristály vezérelje. Kilociklusokként egyesével, ahogy köll’.

Egy Telefunken gyártotta példány a második világháború idejéből. Állítólag ez is valami koppanókvarc volt egy német vevőben

Jól látta Jáky és a többi hadmérnök, hogy a háború előestéjén a magyar ipar – és persze a honvédség – ezt nem képes előállítani illetve megfinanszírozni. Maradt tehát a szokott LCR alkatrészekből kivitelezett VFO – s a kvarc csak a frekvencia hitelesítésében játszott szerepet a szóló berendezéseknél.

Természetesen jogos a kérdés, miként jön ide a címben is említett bombázó? A felelet egyszerű: a kor viszonyai között a legextrémebb körülmények közé egy repülőgép fedélzeti rádiója került. (A tankisták most bizonnyal haragszanak, de ezt az állításunkat továbbra is tartjuk.) A visszaemlékezések szerint Jáky maga is többször beszélt arról, hogy bár mi nem, de például az amerikai hadigazdálkodás simán megengedheti majd magának a kvarcok tömeges alkalmazását, s ez az harcos esztendők szaporodtával komoly hátrányt jelent majd nekünk.

Sajnos igaza lett. Az amerikai hadiiparnak az a pár száz millió kvarc gyermekjáték volt.

Tehát van ugye az a böszme nagy amerikai, rendkívül huzatos és a tömeggyártás minden nyűgjét magában hordozó B-akárhányas vaskazetta két vízszintes felülettel az oldalán – s ebbe az egész fémtömegcikkben valahol el kell helyezni a “létszükséglet” rádiót. A hőmérséklet a földön X odafönt X-Y, azaz hatalmas az eltérés, szigetelés meg nincs. Az a kis szerencsétlen elektroncső a maga apró fűtésével annyi, mint halottnak a jó reggelt.

Ráadásnak meg még olykor lőnek is az ember fiára. Az meg ugye csöppet kellemetlen és nem csekélység káros az egészségre. Na meg ha szellőzőlyukakat varázsolnak a rádió dobozára – az sem a hosszú élet titka.

Hopp, még egy Telefunken alkatrész!

Ilyen huzatos környezetben a VFO-s rádió – hogy is mondjuk, nem egy életbiztosítás. (Persze működhet az is, de akkor kell valami, aminek segítségével távolról tudjuk után-hangolni. S erre léteztek kiválóan működő műszaki megoldások gazdagon mindegyik harcoló félnél.)

—

Elengedhetetlen közbeszúrni: valahol itt gyökeredzik amúgy az a máig kiirthatatlannak bizonyuló “igazság”, mi szerint a Me-109-be szerelt hazai gyártású FuG16z rádiók gyakorlatilag a szemét kategóriába tartoztak, s a felszállás után úgy negyed órával rendre megadták magukat. Az az igazság, hogy a pilóták nem voltak rádiós szakemberek, nem látták át az ide vonatkozó technika alapjait s az idő múltán is inkább azt írták le, ami emlékezetes maradt a számukra. E kategóriába pedig sokkal inkább az került, amikor valami (például a rádió) nem ment – mint az, amikor a kommunikáció olajozottan zajlott. Márpedig ha a rideg statisztikát tekintjük, akkor a több ezer bevetésnek csak elenyésző százalékában akadozott az adatátvitel. Oka ennek pedig az, hogy a hazai FuG16z-ket is felszerelték a távhangolóval, amivel kompenzálni lehetett a rideg körülmények (hideg, fagy, huzat) okán elmászkáló frekvencia problémakörét.

—

No, de haladjunk, haladjunk.

A nyitóképen szereplő fadoboz nyitva

Bizonnyal kitalálták már, mire óhajtunk kilyukadni: amerikai repülőgépek döntő részén kvarcvezérelt adókat alkalmaztak. Minden rádiós indulás előtt kapott egy ilyen vagy ehhez hasonló fadobozt, benne tizennyolc-huszonkét kristállyal. Járt mellé még egy füzet is, efféle jelzésekkel:

00:00 – 00:45 / 4.576

00:45 – 01:50 / 8.916

és így tovább, amíg a kis fémbigyók el nem fogytak. A rendszer feloldása amúgy rém egyszerű: a 00:00 az egyezményes általános indulást jelenti függetlenül a helyi pontos időtől és attól, hogy az adott bombázó mikor emelkedik a levegőbe – míg a 00:45 azt takarja, amikor a bomber group összeállt a levegőben és irányt vett a célpont felé. Az első sorban a 4.575 a kHz-ben megadott frekvenciát jelöli – az első váltás, azaz a 8.916 kHz-re történő áthangolás pedig az egyezményes 00:00 után történt negyvenöt perccel. A következő kvarccsere pedig a bevetés kezdete, azaz a 00:00 után 01:50-kor (azaz egy óra ötven perccel utóbb) történt egy akármilyen másik frekvenciára.

Mivel a háború vége felé már a mi is rendelkeztünk megbízható radarral, s ezt a bevetésen részt vevő gépek pilótái és az alakulatok parancsnokai pontosan tudták, igyekeztek maximális rádiócsendben szárnyalni. Az önérdek persze érthető: őket is várta otthon asszony s gyerek. Márpedig ha nem volt mit lehallgatni tőlük, az eléggé megnehezítette annak belövését, hogy melyik várost vagy üzemet kívánják/szeretnék a földdel egyenlővé tenni. Képzeljünk el nyolcvan-százhúsz B-akárhányast, amint a bevetésre szánt idő döntő részében totál némán dübörög az “ismeretlenbe”, s a fedélzeten dolgozó rádiósok a mindegyiküknél ott lapuló füzet utasításai szerint egyszerre váltanak úgy adófrekit, hogy abból valójában a másik fél egy vak hangot sem hall.

Egy korabeli bevetési doboz. A kvarcok egy része nem eredeti, de szerintünk a tárgy a lényeget így is visszaadja. A “műemlék” Budapesten került elő úgy két évtizede egy katonai raktárból, ahová viszont 1947-ben vásárlás útján jutott. Ha a leltárkönyv bejegyzése igaz volt, akkor egy hasra szállt bombázó rádiós lövészétől lovasította meg egy magyar repülőtiszt 1944-ben…

Amikor pedig a célpont fölé értek, ha másért nem, de a saját védelmük koordinálása végett elkezdtek ugyan rádiózni – ám éppen az volt a lényeg, hogy az igazán forró negyed-fél órában nem negyvenöt, hanem legfeljebb három-öt percig használtak egy-egy adófrekit. A gyakori variálás célja alapvetően az volt, hogy a magyar (és német) nagy teljesítményű és e célra rendszeresített zavaróállomások ne tudják akadályozni a bombázók (és az őket kísérő, oltalmazó vadászok) közötti kommunikációt. Ma sem tudható, hogy tapasztalati úton vagy egy kém által, de rájöttek, hogy három-öt percük van a “nyugodt” kommunikációra. A rendkívül profi módon dolgozó, gyakorta a németek csodálatát is kiváltó magyar katonai rádiófelderítés általában egy-másfél perc alatt rálelt a bombázócsoport által használt éppen aktuális frekvenciára, ezt telefonon azonnal jelentette a központnak, ahonnan újabb telefon ment ki – ezúttal a zavaróadóhoz. Itt lehangolták az adót és az antennát, majd elkezdték (volna) hamis angol információkkal megszórni a bombázók személyzetét – de azok addigra már máshol voltak, s az egész folyamat kezdődhetett elölről. A “mi” eljárásunk durván három-öt percet vett igénybe – azaz pont annyit, amíg fent frekit módosítottak.

Fontos azt is tudni, hogy egy-egy bombázócsoport zárt tűzrendszerébe berepülni igen nagy kockázatot, ha nem öngyilkosságot jelentett – ellenben ha valaki bármi okból kikerült-lemaradt a nyájból, azt jó eséllyel már leszedték az égről a vadászaink.

Mindent összevetve érdemes leszögezni: a fent leírt eljárás egy volt a sok közül, de akár hogy is nézzük, rengeteg mindent elárul a korról, a gondolkodásról – és nem utolsó sorban a hadiiparok lehetőségeiről.

Zárásként egy gondolat: mint fentebb is írtuk, a FuG16z egy igen jó készülék volt. Előre programozhatóan négy-négy adó és vevőfrekit lehetett rajta beállítani – ám ez összesen csak nyolc az amerikai tizennyolccal (vagy húszon-sokkal) szemben. Talán nem igényel bővebb magyarázatot, melyik kivitel volt az előnyösebb. S azt sem szabad elfeledni, hogy az amerikai bomber group-ok olykor maguk is vittek rádiózavarókat a fedélzeten, akik pont ugyan azt művelték velünk, mint mi ővelük. Ám nekik kissé könnyebb dolguk volt – pláne annak fényében, hogy a FuG16z igen korlátozott sávban (38.5-42,3 MHz) dolgozott, így hamarabb rálelhettek az ellenfélre, mint mi az 1-30 MHz-es tartományban.

 

73!

 

HA5CBM

Miklós

Military Szakosztály