Ennek a nyúlfarknyi könyvismertetőnek a negyvenes években, de még bőven a háború előtt kellett volna megjelennie. Az, hogy nem került a lapokba, persze érthető, hiszen a kiadvány a korszak csúcstechnológiáját, az elektromechanikus számítógépet tárgyalja – azt, amellyel közel háromszázötven (más adatok szerint csaknem hatszáz) ellenséges gépet lőtt le a Magyar Királyi Honvédség légvédelme 1939-től 1945-ig. A hiányosságot persze pótolhatták volna a lapok 1945-től kezdve bármikor, ám érthető okokból a harcok elülte után nem ez, hanem a mindennapi túlélés lett a fő csapásirány. No meg arról sem szabad elfelejtkezni, hogy a szovjet megszállás alatt nem igazán volt tanácsos hadi jellegű titkokkal dicsekedni, pláne, ha azok magyar fejlesztésűek. E megkésett – és terjedelmileg nem jelentős – ismertető a Gamma Rt.-nek, s azon belül a korszak egyik legjelesebb mérnökének, Juhász Istvánnak állít emléket.
„Ennek a könyvnek a megjelenése a légvédelmi irányzóeszközök fejlődésében egy szakasz lezárását jelzi. Az 1920. és 1930. közötti éveket a fejlődésben a kísérletezés jellemezte. Különféle elvek és szerkezetek alapján keresték a helyes megoldást. Az 1930-tól 1940-ig terjedő időben azután a kísérletek folyamán legjobbnak bizonyult megoldások továbbfejlesztése következett be s nemcsak az irányzás kérdése, hanem nagyjából az ezzel összefüggő egyéb kérdések és nézetek is tisztázódtak…
Éppen ezért ezt az ismeretterjesztő könyvet olyan műnek is tekintem, amely a légvédelmi irányzóberendezések további fejlődésének alapjául szolgál.”
Ezzel az előszóval indította Juhász István 1940. április hóban megjelent, „Bizalmasnak” minősített könyvét, amely az általa igazgatott Gamma Rt. legkiválóbb, nemzetközi szinten is jegyzett termékét, a Gamma-Juhász légvédelmi lőelemképzőt ismerteti. A 622. számmal ellátott kiadvány túlzás nélkül mondható rendkívüli ritkaságnak, s az külön öröm, hogy szinte alig látszik rajta az idő nyoma. Persze jogos a kérdés, mennyi készülhetett belőle eredetileg? Talán nem tévedünk nagyot, ha bőven ezer alá tesszük a példányszámot. Eleve, magából a lőelemképzőből sem gyártottak túl sokat, s a kezelők közül sem kellett mindenkinek ilyen szinten ismernie a masina működését. Zsitnyányi Attila, a Gamma Műszaki Zrt. Vezérigazgatójának a tájékoztatása szerint ő maga sem ismerte e művet, így az a Gamma házi múzeumában sem érhető el. Ám ezen – értve alatta a digitális kivitelt – ha nem is holnap, de őszre talán tudunk segíteni.
Lövéssel eltalálni valamit, ami tőlünk messze repül, igen nehéz. Pláne, ha csak egy helyről nézzük. Az ember szemének a kék égen nincs kapaszkodója, a felhők akármilyen messze lehetnek, s az, hogy valami látszólag közeledik/távolodik tőlünk nem egyenlő azzal, hogy az illető egyenesen is repül. A második világháborúban a bombázók már nem egy-két, hanem hat-hétezer, sőt, olykor nyolc-tízezer méter magasról dobálták a halált, s a vadászok pedig soha nem látott gyorsasággal hasították az eget. A légvédelmi tüzérség feladata tehát egyre bonyolultabb lett, s a számítási igény ezzel párhuzamosan exponenciálisan nőtt. Kellett tehát valami műszer, ami a hagyományos, több ezer lövés árán fáradtságosan felfektetett papír-ceruza lőtáblán alapuló módszert kiváltja, sőt, felgyorsítja legalább annyira, hogy a földi elhárítás felvehesse a versenyt az ellenséggel.
S ez lett a Gamma-Juhász, amely olyan sikerrel oldotta meg a feladatot, hogy azt Svédországtól Kínáig, Japántól Németországig és az USA-ig vitték, mint a cukrot. A tárgyalt könyv százötvenkilenc oldalas, s közel tucat kihajtható lappal és egy külön, a „robbantott ábrákat” tartalmazó huszonhárom oldalas melléklettel lett kiegészítve. Ha azt mondjuk: alapos – messze nem fedjük a valóságot.
A legjobban ráillő kifejezés talán a „főfájdítóan részletes” jelző lehet – ami nem is csoda, hiszen csak az alapműben kilencvenkét ábra található. Maga a szerkezet egy „talicska” villanymotort tartalmazó elektromechanikus számítógép, amely a betáplált adatok alapján megmutatja, hogy mennyivel (és hova) kell a légi cél elő lőni azért, hogy eltalálhassuk azt. Bonyolultságát jelzi, hogy nem csak a meteorológiai adatokat lehetett bevinni, hanem még a légvédelmi ágyúk csöveinek kopását is. Sőt, használat előtt azt is be kellett táplálni, hogy fél- vagy egész üteg lő a célra.
A lőelemképző nem mellékesen alkalmas volt olyan munkára is, amikor nem az üteg lőállása mellett, hanem attól távolabb helyezték el. Ilyen esetben a berendezés által képzett lőelemeket a tüzelőállásra kell átszámolni – amelyet az úgynevezett célszög (parallaxis) kiküszöbölő határozott meg. S hogy még bonyolultabb legyen, a masina tartalmazott egy célpálya-rajzoló gépet is. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a lőelemképzőt idővel a légvédelmi távmérővel is össze lehetett kötni…
Ma úgy mondanánk: pilótavizsga kell(ett) hozzá.
Egyébként nehéz dolga van annak, aki élőben szeretne látni egy lőelemképzőt. A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum több példánnyal (köztük egy csodálatosan restaurált darabbal) is rendelkezik, ám jelenleg az(ok) nincs(enek) kiállítva. Magántulajdonban – tudtommal – egy ép példány lelhető föl, a romok meg e tekintetben nem számítanak. Külön elemzést kívánna, hogy hová lettek a második világháború során használt Gamma-Juhász lőelemképzők? Erre autentikus válasz eddig nem született – így ezt pont olyan homály fedi, mint a hazai gyártású radarok sorsát.
Ami biztos, a visszavonulás során nem vesződtek ezekkel a több száz kilogrammos szerkezetekkel, de az is kijelenthető, hogy az oroszoknak sem igen hagytak belőle. (A moszkvai hadimúzeumban tudtunkkal egy példány található, s az sem teljes, hanem egy háborús sérült darab.) Így talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, az ágyúkkal, lokátorokkal, optikai távmérőkkel és magukkal a légvédelmi állásokkal együtt ezeket is felrobbantották.
E sorok írója egyébként esztendők óta tervezi, hogy a hadtörténetivel összefogva az egyik készüléket – úgymond – feltámassza, de a könyvet elolvasván erre egyre kevesebb esélyt lát. A masina működése ugyanis olyannyira bonyolult és összetett, hogy alsó hangon fél esztendős rendkívül mély és sokrétű munkát és felkészülést igényelne csak az, hogy a tápellátás gombot a leégés-sérülés esélye híján felkapcsolhassuk – s akkor még semmi más nem történt, csak villanyt kapott a cájg.
Mára ennyire futotta.
Zárásként pedig leszögezzük, a könyv nem
– eladó
– kérhető kölcsön
– és szkennelhető szabadon.
Félreértés ne essék, ez nem sértés, csak egyszerűen így döntöttem, s Te sem tudsz az ellenkezőjéről meggyőzni. Ezért kérlek, ne is tolakodj ilyen irányú kéréseddel. Amennyiben mégis látni szeretnéd, áthidaló megoldásként felajánlom, hogy egyeztetett időpontban személyesen megnézheted az Őzike utcában az egyik keddi klubnapon.
Baráti 73!
HA5CBM Miklós
Military Szakosztály
Üdv!
A Svájci Légierő Múzeumában van egy példány.
http://karosszektabornok.blog.hu/2015/12/22/183_svajci_legiero_muzeuma