Az ember a hívójel mögött – HG2UW Cséry Zoltán

– Voltál katona?

– Persze. Igaz, nem egészen oda kerültem, ahová szerettem volna.

– Mert biztos te is híradó akartál lenni…

– Természetesen – ám mivel túl szépen írtam, beraktak valami irodába körmölni. A többiek, akiket a rádió elé ültettek, folyton panaszkodtak a sok krampácsolás miatt, én meg a tisztek vadászati naplóit töltögettem – ahelyett, hogy a csapattársak helyett én billentyűztem volna a rádiókat.

– De utólag azért megtanultál morzézni?

– Rendkívül sokat próbálkoztam vele s mások is folyamatosan ösztökéltek, ám sajnos eddig nem jártam sikerrel. Ennek ellenére szent meggyőződéssel vallom, a távíró az igazi rádiózás. Bevallom, én beszélgetni annyira nem is szeretek, sokkal jobban vonz a hallgatódzás.

– Akkor ez – ahogy szokás mondani – ennyi volt?

– A testvérem az Amerikai Egyesült Államokban él. Legutóbb, amikor náluk jártam, fölkerestük unokaöcsémmel Bufallo városának military parkját, ahol a kikötőben ring egy fantasztikusan szép hadi múzeumhajó, a Little Rock. Mondtam az unokaöcsémnek, ezen valahol biztos van rádióállomás is, keressük meg. Kis kutatás után meglett, s mit ad Isten, a szobában egy idős férfi ült és éppen erős CW QSO-ban volt valakivel. Mikor befejezte, elkezdtünk beszélgetni, s persze kiderült, hogy magam is hasonló hobbit űzök. Feleletként rámutatott a billentyűre, üzenjek haza – mire pironkodva bevallottam, nem tudom kezelni. Mosolyogva közölte, ő is néhány éve tanulta meg, 73 esztendős korában. Ha így nézzük, akkor nekem még van ötször tizenkét hónapom erre a projektre…

– Mi volt az első rádiós élményed?

– Gyermekkoromban, úgy hat-hét évesen a szomszédunkban egy ablakban rendszeresen láttam egy rádió hátulját, a benne izzó fűtést. Nagyon megfogott, akárcsak a saját, kétajtós Siemens műsorvevőnk. Édesapám esztendőnként egyszer kivitte az udvarra porfújózni…

– Porfújózni…- Igen-igen, porfújózni. A szomszédtól elkértük a Rakéta porszívót, s annak nem a be-, hanem a kimeneti részébe dugtuk a csövet. Apu ilyenkor megengedte, hogy én is ott legyek, s nézzem az eseményeket. A sok cső, mechanika, forgók, nem ragozom, mai napig emlékszem az összesre. E csodálatos berendezéshez kapcsolódik egy másik meghatározó élményem is. Anyukám, aki sokat sürgött-forgott a konyhában, ott is szerette volna hallgatni a műsort, ezért egy hangszórót szereltek föl neki. Egyszer azt vettem észre, hogy a Siemensből a szobában hallom azt, ami kint történik a lábasok környékén. Ma már tudom, a hangszóró mikrofonná vált, s a csatolás és az erősítés volt a ludas a sztoriban. Amikor nagyobb lettem, már túlléphettem a puszta nézegetésen, így sorra fogtam a Szabad Európát, az Amerika Hangját, a Vatikánt – vagy a korcsolyásokat…

– Parancsolsz?

– Akkor nem verték nagy dobra, de utólag persze megtudtam, a “korcsolyázó” a helyi rendőrséget takarta. Mindenről naplót vezettem, annak ellenére, hogy hírből sem tudtam, mi az az SWL munka.

– A detektoros rádió kimaradt az életedből?

– Dehogy! A főbérletünk tulajdonosának a fiával 1957-58 táján közösen építettük az első detektorost, Vimes-dobozra, ahogy kell. Szereztem hozzá egy fél Ericcson fülest, forgót, diódát, összeraktam, szólt is, de azért nem volt túl fényes a jel, pedig ugye a Szabadi Adóállomás légvonalban nem állt messze. Kis idő múlva persze napvilágra jött, hogy én vagyok a hibás, mert a forgót rosszul, a földre kötöttem be. Meghatározó pont az életemben az általános iskola rádiós szakköre is, ahol húszan kezdtük de a végére egyedül maradtam, annak vezetőjével.

– Hol tanultál tovább?

– A székesfehérvári Híradásipari  Technikumban.Utána a műszaki egyetemre szerettem volna menni, de nem támogatták, így az erősáramú felsőfokú technikumban folytattam tanulmányaimat. Így lettek a milliamperekből kA-ek, a néhány voltból több tíz kilovoltok. S ha már Fehérvárnál tartunk, érdemes felidézni, sokat jártam a város melletti szovjet repülőtere mellé nézelődni.

– A gépek végett?

– Fenéket. Sokkal jobban elnyerték a tetszésemet a közeli és távoli eget fürkésző, forgó és bólogató radarok. Volt idő, amikor szívem szerint katonaként kívántam szolgálni a hazát, ám a szüleim fagyos tekintete végül más irányba terelt.

– Neked országszerte híres civil rádiógyűjteményed volt. Hová tűnt az anyag?

– De a szülői Siemens megmaradt…

– Mindent nem ver dobra az ember, így a szívemhez közelálló eszközöket természetesen megőriztem. Így például akad tizennyolc katonai készülék is a sorban. Nem sok, nem jelentős, de nekem mind kedves, s az összesről tudok mesélni valami érdekeset, személyeset. Így vagyok például a CB feliratú R-10-el is.