Meglepetés a javából: magyar rádiók a finn hadseregben 1939-1945 között

Figyelemfelkeltő hírrel és fotókkal lepte meg a minap az egyik ismerős e sorok íróját: „Elnar” barátunk a finn hadsereg által a második világháborúban használt R/1, R/3 és R/6 adó-vevők képeit küldte át. Jelen állás szerint biztosan csak kevés adat tudható – ám az már most kijelenthető, hogy e berendezések ismeretlen példányszámban a finn-szovjet téli háború alatt kerültek Északra. Az alábbi írás a saját gyors kutatásaim és Balás. B. Dénes, neves technikatörténész és gyűjtő, a magyar katonai rádiók sztoriját – Rajnai Zoltán ezredessel közösen – remekül és alaposan feldolgozó könyv írójának megjegyzéseit tartalmazza. Mi természetesen nem a téli háborúról fogunk oldalakat írni – aki erre kíváncsi, üssön föl egy történelemkönyvet, s tájékozódjon abból.

 

E sorok írója immár bőven több mint tíz esztendeje a legnagyobb hazai gyűjtői honlap, a roncskutatas.hu aktív szerkesztője. Mondhatjuk olyformán is, társoldalról van szó, hiszen ott épp olyan „ápoltak” nyüzsögnek, mint emitt. Igaz, akad különbség is, lévén a roncson a katonai rádiótechnika csak mellékes vonal, s őszintén bevallva nem is érdekel túlzottan sokakat a több ezres közösségből. Ennek ellenére aki belebotlik efféle cuccba, hírbe, képbe-bármibe, előbb-utóbb értesít, s így összeáll egy tarka kép.
A sok mozaikdarabból nagy egész persze nem lesz soha, de mi minden apróságnak tudunk örülni.

Ami viszont a minap jött, az hosszú percekre belénk fojtotta a szuszt: Elnar barátunk ugyanis olyan anyagot küldött át, amelytől még az „edzett” technikatörténészek és gyűjtők is fenékre ültek.

Finn használatban lévő R/1, R/3 és R/6 adó-vevők. Nem romokban, hanem mint látható, patika állapotban.

Csak hogy értsük e sztori súlyát: R/1-es készülőkből jelen ismereteink szerint kettő (Németország és Moszkva), R/3-ból három itthon, egy-egy Moszkva és Prága hadtörténelmi múzeumaiban maradt fönt. De azokban is csak a raktárban lehet(ne) látni, de oda a szimpla halandó úgysem jut be. R/6 viszont tudtunkkal nincs. Vagy ha mégis, akkor a tulajdonosa vagy képtelen felismerni, vagy remekül konspirál. Olyannyira, hogy az „igéző tekintetűen dús keblű”, pár éve az USA-ban lebukott orosz kémnő, Anna Chapman vélhetően elbújhatna mögötte.

Ez itt Anna. Nem csak a szeme szép. (forrás: wikipedia)

Itt pedig a patent R/6-hoz a generátorszekrény is megvan. Igaz ami igaz, Balás B. Dénes kiszúrta, az nem az R/6-os, hanem az R/3-as „lomhalomé”. De ez legyen a legnagyobb bajunk ezen a világon. Hiszen őszintén, melyik hazai „ápolt” rugdosná le az ágya széléről ezt a párosítást, ha a finn múzeum – mert hogy annak a birtokában vannak a masinák – valami bolondériát terjesztő cecelégy csípése nyomán át akarná engedni a neki e két unikumot?
Na ugye.

Dénes barátunk leveléből egyébként kitűnik, biztos benne, hogy egy R/3-as generátordoboz, generátor és kapcsolási rajz láthatók a képeken. A jeles szerző 1955 tavaszán ugyanis a Puskás Technikum diákjaként több ilyet is szétszedett. Akkor még nem volt gyűjtő, s nem látta a jövőt – mentségére szolgáljon, e sorok írója sem volt vátesz tizenévesen – mostanság meg pláne nem hisz efféléket.

Mint Dénes megjegyzi, a fényrajzok rendkívül érdekesek, hiszen sehol nem talált még ilyen jó fotókat az R/6-ról! Azt, hogy a Hungária körúton állt Telefongyár készítette, a Telefunken emblémáról derül ki, de – mint barátunk megjegyzi – politikai oka is lehet a német üzem logójának. További meglátás, hogy a „jó öreg” HP212 és az O15/400 csövek megjelenése is mutatja, szinte módosítás nélkül futtatták tovább az eredetileg Standard adó-vevőket.

E sorok írója a gyár kurátorával történt levélváltás alapján úgy értesült, a finn-magyar rádiókból annyi maradt, ami a múzeumban szemlélhető. Legfeljebb egy-két roncs lappanghat – s ezt a hazai viszonyokhoz szokott gyűjtő (sajnos) elfogadhatónak véli. A harcok a második világháború nyitányaként rendkívül korán megindultak (keress rá, fejből nem nyomjuk a dátumokat), s két óriási nekifutást közbeiktatva egészen 1945-ig húzódtak. Eleve nem vihettek borzasztó sokat segélyként – például a magyar rohamsisakokból sem szállítottak pár ezer darabnál többet –, s azokat is igen intenzíven használták, hát még a kommunikációs berendezéseket.

Ezt a képet a múzemtól kaptuk. Igen, az van rajta, és magyar gyártmány…

Egy közbevető megjegyzést muszáj tenni: amikor a Szovjetunió elbizakodva – másként fogalmazva: házhoz menve a z LFS-ért – megtámadta Finnországot, egész Európából özönlött a felszerelés és az ember Északra. Magukat és magukra aggatva vittek mindent a népek – de csak pár ezer példányban: teher- és személyautót, harckocsit, puskát, géppuskát főleg a németek, pár ágyút-aknavetőt és beléjük való lőszert a lengyelek, rohamsisakot – és e szerint rádiókat is – mi – s így tovább a tolltartóig bezárólag. Ezért néz ki úgy a finn hadsereg néhány háborús fotón, mintha valamelyik extrém turistabolt végkiárusításán szerezte volna a cuccait.
Viszont nem is tudták őket teljesen és terveik szerint lenyomni Ivánék. Hiába, no, a történelem nem „kívánságmísor”, s olykor az erősebbet vágja hókon a kisebb.
Ha ez nem ismerős, gondoljunk például 1456-ra és Nándorfehérvárra vagy 1849-ből Isaszegre, Nagysallóra.
Ugye.

Tehát a készülékek elkoptak. Szó szerint, nem átvitt értelemben. Szétfagytak, telibe kapta őket a szovjet akna, átment rajtuk a gyalogsági lövedék, zárásként pedig a szent modernizáció jegyében az ötvenes években raktárba tették majd alkatrészeire bontották a maradékot.
Kész csoda, hogy a múzeumnak maradt egy-egy darab belőlük. Magánkézben állítólag csak egy-két példány akad – azok sem túl szépek.
A finnek e szerint nem csak nyelvileg, de gyűjtőileg is rokonaink.

Ha úgy látod, hogy az R/6 nem egészen olyan, mint a magyar – jól látod. Lehet ez például a /A verzió, de az sem elképzelhetetlen, hogy direkt csöppet másként gyártották a Hungária körúton.

S ha már itt járunk, felvetődik egy megkerülhetetlen kérdés: mennyire voltak ezek jó berendezések? Az ítélet nem lehet teljes körű – pláne annak fényében, hogy azokat sem kapcsolták be vagy hatvan esztendeje, amelyek megmaradtak. A finnek – mint írják – kedvelték őket, s szerintük a hideget is bírták. Ezzel szemben a magyar katonák arról számolnak be utólag könyveikben és személyesen, hogy a híradás folyton befagyott, lehalt ha beütött a tél.
Az igazság vélhetően a kettő között lehet: e masinákat nem egyszerű használni, „csak úgy” leülni eléjük tuti kudarc. Viszont ha valaki ismeri a titkaikat, akkor nagyon jó szolgálatot tudnak tenni.

E sorok írójának sok olvasás és szemtanúkkal történt beszélgetés nyomán az a véleménye, a második világháborús magyar honvédek döntő többsége nem tudott jól bánni a híradó berendezésekkel. Igaz, nem mindegyik volt a legjobb – értve alatta a kor színvonalát – de például az R/3-mal a Don partjáról is hazaszólt egy angyalbőrt húzott hajdani amateurtársunk.
Az pedig nem itt van a szomszédban, mint ahogy az iskolai atlasz mutatja. Ja, és a teljesítmény sem száz Watt volt, csak kettő-három.

Hirtelen ennyit szerettünk volna közölni, amolyan gyorshírként a finn masinákról. S zárásként amit mindenki a legjobban várt, íme a finn múzeum honlapja:
http://putkiradiomuseo.fi

Ha kérdésed van, s nem akarod őrizgetni, bátran tedd föl s mi a legjobb tudásunk szerint igyekszünk rá megfelelni. Mi pusztán annyit kérünk, ha valahol írsz ezekről a távolba szakadt „lomokról”, a tisztesség okán hivatkozz ránk. Ez a becsület minimuma a neten, így Te se hágd át az illemet. Köszönjük előre is.

HA5CBM
Miklós
Military Szakosztály

  1. Dear Kari!

    Thank you for your letter! Very nice material, unfortunately, we did not stay R6. This is such a war.
    I hope once personally see these radios.

    73 Friendship!

    HA5CBM Miklós Military section

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .