R-20 – itt a negyedik fejezet

Lassan zárul Tamás, Dénes, Husibabócza és Miklós R-20-as mókatára – de ha tetszett, nemsokára visszavár majd… 🙂

Mielőtt bármelyik ápolt szívszélhűdést kapna, gyorsan leszögezzük, nem hogy a katonai lomhalmokról szóló anyagokat, de az R-20 sztorit sem zárjuk le, hiszen működés közben még nem mutattuk, így előbb-utóbb biztos lesz ennek (IS) folytatása. Továbbá a becses közönség figyelmébe ajánljuk, még seregnyi magyar és külhoni katonai készülék létezik, amelyeket szép rendben az ápoltak elé fogunk tárni. Az alábbi írás szokás szerint HA8BDE Dénes, HA5IT Tamás, kisleányom Husibabócza és a magam munkája nyomán született. A cikk végén lesz két fotó – ez egyben kijelöli a folytatás irányát. S igény szerint szerény galéria IS vár, úgyhogy mindenképp lapozz a végére…

Nem lehet megunni… (HA5IT)

Az R-20-nál találtam – mármint HA8BDE Dénes – egy furcsa megoldást: az üzemmód kapcsoló TÁVI II. állásában semmi más nem történik, mint hogy a  vevő végcső anódja és rácsköre közé bekapcsolódik egy 2500 pF kondenzátor. Elvileg negatív visszacsatolást hozna létre, gyakorlatilag viszont néha pozitívet és a fokozat 1000 Hz-en begerjed.  A kezelési utasítás szerint, a TÁVI-II. üzemmód szűkített sávú távíró vétel, a  zavarok kiszűrésére. Amikor jól működik, akkor sem tapasztalni jelentős sávszűkítő-szűrő hatást.

A hajdani mérnökök a teleppel való takarékosságot úgy vélték megoldani, hogy érzékeny vevőt és gyenge adót alkalmaztak. Ez már a II. Világháborúban sem vált be, egyetlen előnye az volt, hogy az ellenség sem hallott semmit. Mai szemmel nézve legalább négy Watt adó-teljesítmény lett volna indokolt.

Az R-20T félig kiürített doboza: alul egy eredeti, bal sarokban hátul egy atrapp telep (HA5IT)

Az alumínium pálcákból összecsavarható antennával az volt a baj, hogy gyalog menetben, terepen, ha beakadt valamibe, nagyon könnyen eltört. Az alumíniumba vágott menetek berágódtak, nehezen lehetett szét vagy összecsavarni őket. A vezetőállomástól távolabbra (úgy öt-tíz kilométerre) kihelyezett állomás távírászai inkább dipól-antennát építettek, a bot antenna alkalmazása reménytelen volt. A Dénes által átélt utolsó hadgyakorlatokon, ahol még R-20-at alkalmaztak, a kihelyezett állomás távírászai az előírtnál több tartalék telepet vittek magukkal, inkább a saját szerelvényeiket hagyták el. A telepek minőségével gond volt, a rendszerből való kivonással egyidejűleg a telepgyártás is leállt és az ellátó Szertár kiadta a régi, hűtőházban tárolt telepeket. Ezek azután rekordidő alatt lemerültek.

A dipól összetekerve (HA5IT)

A földbe szúrható karók a haladóhullámú antenna elhelyezésére (HA5IT)

Közelkép by antennaszerelvény… (HA5IT)

Az állomás tartozéka volt a múlt számban bemutatott „Aluniv” rajműszer, mellyel a telepek feszültségeit lehetett ellenőrizni. A gyakorlott távírász azonban tapasztalatból tudta mikor kezdenek lemerülni, s mikor kell cserélni azokat.
Másik fontos tartozék volt egy katonai zseblámpa. Éjszaka, lámpa nélkül, a távírász a táviratokat sem adni, sem venni nem tudta, sötétben legfeljebb a távbeszélő üzem működött. Egy kis nyomógomb megnyomásával a skálát belülről lehetett megvilágítani, de az antennahangoláshoz, szereléshez már szükséges volt a külső fényforrás.

Színváltós zseblámpa a helyén (HA5IT)

Az R-20 állomás modernizált(?) keveréke lett az R/3-nak és az RBM-nek, de sajnálattal kell leírnunk, hogy az említett készülékek előnyei helyett inkább a hátrányok domináltak… Miközben az R-3-hoz képest durván tíz százalékkal apadat súly, ugyanakkor elveszett a megbízható üzemet biztosító, nagyteljesítményű NiFe akkumulátor és a töltési lehetőséget adó kézi generátor. Nem véletlen, hogy a NiFe-akkumulátor és a beépített műszer, az R-105-el újból visszaköszönt.
Az RBM bevethető volt légi deszantként is, az R-20 esetében ez nem lett volna szerencsés, sokszor a teherautós szállítás is megviselte.
Ugyancsak nehézkes volt a készülék kezelése. Hasonlóan az RBM-hez tíz kezelőszerve volt (a hangoló-lámpa nyomógombját is beleértve, de nem számítva a kézibeszélő váltó kapcsolóját és a távíróbillentyűt) ezek használata alapos kiképzést és tapasztalatot igényelt. Az említett német világháborús rádiókészülékek, majd az R-105 rádiócsalád készülékeit sokkal egyszerűbben lehetett kezelni.
A HM egyik műszaki alakulatánál Ercsiben, az R-20 készülékeket 1961 őszén vonták be. A híradó katonák örültek az intézkedésnek, mert használhatóságuk igen mérsékelt volt.
A leszerelt R-20 készülékek az MHSZ rádióklubokhoz kerültek, ahol a magyarországi rádióamatőr-élet szigorú (?) szabályai csupán vevőkészülék-ként engedték meg a használatukat, a készülék adó-részét ki kellett szerelni. Egy hozzám (Dénes) került példányban ezt olyan buzgalommal hajtották végre, hogy a készülékből még a vezeték-köteget is kiszerelték, inkább új huzalozást készítettek a megmaradt részeknek.

A néhai Bólyai R-20-a egy második verziójú berendezés volt

A Diósdi Rádió -Televízió Múzeumban és a volt Bólyai Katonai Műszaki Főiskola Rádiómúzeumában megőriztek egy-egy R-20 készüléket, mindkettő a módosított sorozatból származik.

Az 1960-as évek elején, amikor a tranzisztoros zsebrádiók még csak éppen megjelentek, a távíró üzemben 1,5 mikrovolt érzékenységű R-20 vevőket jó reménnyel lehetett amatőr sávvevőnek átalakítani. Ez a felhasználás azonban  a tranzisztoros technika elterjedésével hamar megszűnt.
A mai amatőr követelményeknek a készülék nem felel meg, használata az SSB üzemmód bevezetésével vevőként nehézkes, adóként pedig lehetetlen. Mint Dénes írja, véleménye szerint a megmaradt példányokat esetleg morze-gyakorlásra lehetne hasznosítani, de erre a célra tucatnyi más, egyszerűbb és olcsóbb megoldás létezik. Ezeknek a készülékeknek csak a múzeumi lét marad, a bemutatás, hogy így nézett ki egy magyar kisrádió, az ötvenes években.

Műterhelés a gumizsákból (HA5IT)

Műszerzsinór a rajműszerhez (HA5IT)

Zárásként egy gondolatkísérlet: mint Dénes írja, véleménye szerint ezeknek a készülékeknek a mai korban kevés a létjogosultsága. Bizonyos szempontból tökéletesen igaza van, hiszen a csapnivaló érzékenység és a törpe teljesítmény eleve kőkemény korlátozó tényező.

Ha viszont úgy nézzük, hogy e rádióval „csak” nosztalgia rádiózni szeretnénk, akkor mindjárt más a gyermek fekvése. Az az érzés ugyanis, amit egy ilyen lomhalommal abszolvált távíró vagy AM összeköttetés ad, utánozhatatlan. Versenyt nem nyerünk már vele, annyi szent, de csöndesebb napokon és sávrészekben azért az örömrádiózásra még tökéletesen alkalmasak. S akad még egy előnyük: a mai digitális készülékekkel szemben aránylag egyszerűen javíthatóak – s így az ember szó szerint játszva tanulja meg az elektronikát, a különböző egységek működését.

S akkor a két ígért fénykép, amely egyben jelzi a folytatás irányát 🙂 :

Doboz tárulj! (HA5IT)

Parancs, értettem! 🙂 (HA5IT)

Ha kérdésed van, bátran tedd fel, s mi tudásunk legjavát adva igyekszünk majd felelni rá.

 

Baráti 73!

 

HA8BDE Dénes

HA5IT Tamás

Husibabócza

HA5CBM Miklós

Military Szakosztály

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..