Vaddisznó kontra SOTA fan

A minap bemutattuk, miért érdemes postára adni a ruházatunkon talált vagy magunkból kibányászott kullancsokat az ELKH Ökológiai Kutatóközpont részére. A SOTA-zó rádióamatőr (vagy kiránduló honpolgár) azonban nem csak a cikkben említett vérszívóval futhat össze az erdőn-mezőn, hanem például egy vaddisznóval is. Az erdőlakó agyaras malac – a gyerekeknek szóló meséket leszámítva – nem valami vicces jószág, s jobb békén hagyni, mint zaklatni. Ő nem akar az embertől semmit, s támadni is csak akkor fog, ha mi szeretnénk tőle – vagy valamelyik családtagjól – valamit. A HA5KDR által megkérdezett szakértő, Földvári Attila, az Országos Magyar Vadászati Védegylet főmunkatársa igyekezett eloszlatni a félreértéseket, s egyben pár jó tanácsot is adott, mit tegyünk, ha mégis jön a vész…

Egy dagonyázó agyaras (Forrás: wikimedia.org) Vajon neki mi a RAL kódja?

Kezdjük pár csepp tudománnyal: a vaddisznó (Sus scrofa) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a disznófélék (Suidae) és a Suinae alcsaládjába tartozó faj. Elterjedési területe óriási, felöleli Eurázsia egészét, Ázsia déli felét és Indonézia szigeteinek egy részét is. Élőhelyét tekintve az úgynevezett tágtűrésű állatok sorait erősíti – azaz kizárólag a minden búvóhely nélküli, teljesen nyílt területeket és a hegyek magas részeit kerüli. (SOTA fanok figyelem: ez legfeljebb akkor jelent nektek mentséget, ha a Kárpátok egyik-másik totál kopár és havas csúcsáról óhajtotok bejelentkezni. De e Csehvár vagy a Dobogó felé tartva, esetleg annak búbján már simán belefuthattok az agyarasba.)
A tárgyalt élőlény testhossza kilencven-kétszáz-, marmagassága „kiviteltől függően” ötven-száztíz centiméter, a kanok testtömege ötven-száznyolcvan míg a kocáké negyven-százhatvan kilogramm. Természetesen akadnak jáger-szemszögből boldogabb honok is – például a napokban sokat szereplő Oroszország – ahol egyes példányok súlya a három mázsát is felülírhatja. Az meg ugye már egy szintén nem éppen mók(k)ás kedvű mangalicából is tekintélyes produktum. Színezete a feketétől a barnásvörösig és a homokszínűig változik – de az épp aktuális RAL kódokat persze a dagonyázás után rászáradt-kövült erdei talaj is nagyban befolyásolja.

A sok okosságból talán ennyi elég is lesz, s kanyarodjunk rá a mindenkit nagyságrendekkel jobban érdeklő rettegésre, amely Árpád-házi Imre herceg és Zrínyi Miklós tragikus halála óta rendkívüli mód izgatja a nagyérdeműt. (Igaz, ők ketten nem SOTA célokból mentek a rengetegbe, hanem ölési szándékkal, de attól még az előbbi körbe eső amatőrtársak is összefuthatnak velük.)

Először tisztázzuk az évről évre egyre jobban kiálló szemfogaik (agyaraik) kérdését. A mindenevő jószág tápcsatornájának elején az alsók gyenge ívben felfelé-, míg a felsők felfelé nőnek és hajlanak, és ílyformán egymással párhuzamosan helyezkednek el. E kinövések valóban félelmetes fegyvert jelentenek, mert az agyarpárok a száj nyitása-csukása közben lassan de biztosan koptatják, fenik egymást, és így egyre élesebbé és hegyesebbé válnak. S ha egy ilyen „tőr” ne adj Isten elkapja az ember combját vagy gyomrát, borítékolható a súlyos sérülés, horribile dictu gyors segítség híján elvérzés formájában a biztos halál.

A disznó tehát nem vicc. Mondjuk a medve sem az, de őt majd külön cikkben elemezzük ki azok kedvéért, akik a Felvidék vagy Erdély (a Kárpátalja mostanság sajna nem játszik) SOTA pontjaira ácsingóznak. (Vagy ugye a nógrádi bércek valamelyikére.)

A vaddisznó alapvetően nem akar tőlünk semmit – mondta a HA5KDR kérdésére Földvári Attila (képünkön). Az Országos Magyar Vadászati Védegylet (OMVV) főmunkatársa kifejtette, ez az állat eleve fél az embertől (büdös(!), két lába van, gyakorta hangos meg eleve testidegen az erdőben), tehát amíg csak teheti, igyekszik elkerülni, kitérni előle. Mivel hallása és szaglása meghaladja a miénket, eredendően elballag az utunkból, ha jövünk. A SOTA fanokra ugyan kevéssé jellemző a kutyás menet, de Földvári Attila azért erre a körre is kitért. Kifejtette, ha az eb pórázon van, akkor roppant csekély az esélye annak, hogy az felzavarjon egy-egy agyarast, hiszen az érintett már a közeledtünk első távoli jelére kereket old. Más lapra tartozik, ha házi kedvencünk szabadon kószálhat a fák között – ilyenkor ugyanis megnőhet a kéretlen randevúk esélye. (Azt, hogy mit tegyünk, ha az eb ránk hozza a vadat és a frászt, lásd majd lejjebb.)

Ha mégis belefutunk egy-egy disznóba, akkor a kimért, de tempós hátrálás a legjobb, amit tehetünk – hangoztatta Földvári Attila. A szakember azt tanácsolta, ha módunk nyílik rá, kerüljük a szemkontaktust, de ne fordítsunk hátat az állatnak, lévén így látjuk, ha mégis utánunk akarna jönni. Azt, hogy az efféle találkozásokkor a hangos és folyamatos beszéd segít vagy sem, tapasztalat híján nehéz megmondani, mindenesetre ártani nem árthat – fogalmazott. Ugyanakkor aláhúzta, ha elárvultnak látszó kismalac akad az utunkba, akkor semmiképpen ne próbáljuk azt megfogni, hanem a lehető legtávolabbról kerüljük el – a koca ugyanis borítékolhatóan ott lebzsel-figyel a közelben, s utódja első segélykérő sivítására rögvest föllép.

S valójában innét válhat igazán életveszélyessé a történet – nyomatékosított Földvári Attila. (A vadmalacok ottlétére utal jellegzetes – őszintébben mondva: gyakorta egészen penetráns – szaguk is, amelyet jó széllel (!) viszonylag távolról megérezhetünk. S természetesen kisebb-nagyobb túrásaik dettó leleplezik őket.)

Régi toposz, hogy ha jön a vaddisznó, ugorjunk föl egy magas fára és várjuk ki, amíg elmegy – ez valójában tényleg megoldás lehet ott, ahol van mire kapaszkodni, de mondjuk egy rudas bükkösben-tölgyesben már sehogy sem kivitelezhető – mondta. Ha minden kötél szakad, álljunk be egy tekintélyesebb átmérőjű fa mellé, s óriási lélekjelenléttel várjuk ki, amíg a disznó oda nem ér – s ekkor az utolsó pillanatban lépjünk be a fedezék mögé. Jó észben tartani, elfutni teljességgel esélytelen – figyelmeztetett egy nem elhanyagolható tényre Földvári Attila.

Idehaza rendkívül ritkán, néhány éves távlatokban történik egy-egy vaddisznótámadás, s ha mégis létrejön, az szinte kizárólag az emberi felelőtlenségre vezethető vissza – húzta alá az OMVV munkatársa. Magyarán mondva olyan sztori keletkezik, amit fentebb is leírtunk: a csalitosból elkocog az „édibédi elárvult csíkos csöppség”, s azt valaki megkísérli „gondjaiba venni” – vagy a felelőtlenül szabadon eresztett és messzire kóborolt eb fut össze az agyarassal, s érezvén a bajt a számára biztonságot jelentő gazdihoz nyargal – s ezzel a lépésével házhoz viszi a veszedelmet.

A szakember emlékeztetett, hazánk több részén, így a Balaton-felvidéken vagy éppen a budai kerületekben már a települések belterületén is gyakorta lehet találkozni ezzel a vaddal: ott turkálnak a disznók az árokpartokon, miközben az emberek mellettük járnak-kelnek, bicikliznek. Mégsem halljuk, hogy napi szinten öklelik-pusztítják a békés honpolgárokat az erdő lakói – fogalmazott. Megismételve hozzátette, ahogy a vaddisznó sem akar semmit az embertől – úgy a békés kiránduló (esetünkben SOTA fan) se akarjon tőle semmit – azaz ha kölcsönösen tiszteletben tartják a másikat, akkor elkerülhető lesz a baj.

——

Azt már csak mi tesszük hozzá, hogy persze akarhatunk tőle “valamit” – például a vendéglőben vagy a hentesnél, de ez ugye már a gasztronómia és nem a rádiózás körébe eső történet. Továbbá az sem elhanyagolható tény, hogy mire az említett objektumok valamelyikébe eljut a malac, jellemzően már kevéssé veszélyes ránk nézve. Legalább is mi még nem hallottunk olyat, hogy a húsos pultból váratlanul kiugró oldalas vagy comb halálra öklelte volna bármelyik derék mészárosipari vállalkozót…

S végül egy személyes megjegyzés: e sorok írója negyvenhét éve járja igen gyakorta a hazai hegyeket s völgyeket. Eddig kétszer volt „kellemetlen” találkozója a cikkben tárgyalt jószágokkal: elsőként 1986, majd 1988 nyarán. Mindkét alkalommal magamat tekinthetem hibásnak, lévén elsőre annyira el voltam foglalva a gondolataimmal, hogy begyalogoltam az utódok közé, másodikként pedig egy egész csordával ütköztem. A mászás segített: 1986-ban egy tekintélyes szikla, míg 1988-ban az ingatag vadvédelmi kerítés. Ugyanakkor fontos leszögezni, egyetlen történetben sem akart senki felöklelni! Pusztán arról volt szó, hogy nem volt már idő és lehetőség hátrálni csak felfelé kitérni. És az is a történethez tartozik, hogy a vaddisznók mindkétszer az ellenkező irányban rohantak (!) el. Azóta pedig csak egyszer, 2002-ben ijesztett rám a sötétben egy mérges sörtés – de végül a lámpafény hatására két röfögés után az is elkocogott a búsba. Ma is sokat járok-kelek (főleg éjjel) a hegyen, de ha az ember kellően zajos továbbá figyel, akkor a disznókkal találkozni sem tudok.

Vigyázzatok magatokra, az akkukat tartsátok feltöltve, a kutyát pórázon és (újra szólunk) ha jönne a véretekre ácsingózó kullancs, gyűjtsétek be és adjátok föl a postán!

Már ennyi fért bele, de hamarosan befutunk az újabb érdekességekkel. És igen, a szokott dolog: ne feledjétek közösségi oldalainkat sem! 🙂

73!

HA5CBM

Miklós